Részletek a könyv egyes fejezeteiből:
Közös utakon – "Egy remélni sem mert csodálatos álom"
Az édesapját már hétéves korában elvesztő Duray Tibor szegény iparoscsaládból származott – a művészet felé vezető útja a derkovits-i modell számos jellegzetességével párhuzamos vonásokat mutat. A négy polgári iskola elvégzése után a hattagú, állandó anyagi nehézségekkel küzdő családban fel sem merülhetett a továbbtanulás lehetősége: a fiatal fiú szülei a pályaválasztás idején a rögtön önálló keresettel kecsegtető asztalosmesterség mellett döntöttek. 1926 augusztusának végén Duray nevelőapja, Gerber Bálint meg is kötötte fia tanoncszerződését a nagy hírű Thék Endre bútorgyárral, mely szerény – ám az inflációs időszak elszabaduló árai miatt jelentősnek tűnő -, heti 30 ezer koronás fizetéssel járt.
Kéziratban fennmaradt önéletrajzának tanúsága szerint az akkor alig tizenöt esztendős Duray egy év után elhagyta az asztalosműhelyt és nevelőapja példáját követve a szabómesterség mellett döntött. Közel hét éven át tanult és dolgozott ebben a szakmában, miközben álmai lassan megérleltek benne egy sorsfordító döntést: "Művészet iránti vágyam egyre erősödött. Múzeumokat kezdtem látogatni, könyveket olvastam, minden szabadidőmet festéssel, rajzolással töltöttem, s a kezdetben ösztönös vágy tudatos törekvéssé érlelődött: hivatásos festő szerettem volna lenni."
Közös utakon – Közönség előtt
1934 márciusában Duray – s nyilván a tanítványait minden elképzelhető módon támogató Aba-Novák – elérkezettnek látta az időt az első nyilvános megmérettetésre. A gyermekkori rajzoknál alig valamivel többet eláruló kezdeti próbálkozások, a különböző technikákkal, a szénnel, pasztellel és olajjal való ismerkedés elkerülhetetlen buktatóiról árulkodó későbbi művek, majd a szabadiskolában tett módszeres előrehaladását dokumentáló tanulmányok után már az előző, 1933-as esztendőben megszülettek a kiállításra méltó első festmények. A Szinyei Merse Pál Társaság által rendezett Tavaszi Szalon – közel egy évtizedre visszanyúló hagyományt követve – a legifjabb művészgeneráció számára biztosított bemutatkozási lehetőséget. Az arra érdemesnek tartott résztvevőket a társaság által megválasztott zsűri, s benne maga Aba-Novák jelölte ki. A tanítványok szorgalmán és tehetségén kívül minden bizonnyal a mester szakmai ítélete döntött arról, hogy míg Redő Ferenc csupán linómetszetekkel Marosán pedig egyetlen festménnyel jelentkezett, addig Duray három olajképpel is a közönség elé léphetett első nyilvános megmérettetésén. […]
Az első sikerek szárnyakat adtak a festéssel mindeddig csak szabadidejében, a szabómesterség kényszerű gyakorlása mellett foglalkozó Duraynak. A felszabaduló önbizalom, a mester inspiráló biztatása és a meglelt művészbarátokkal átélt közös élmények ihlető ereje az alkotói energiák hirtelen áradását eredményezte. Tagadhatatlan, hogy az 1934-es Tavaszi Szalont követő egy esztendő során az egész életmű legjelentősebb darabjai születtek meg.
Sikerre ítélve – "Képeket kezdtem festeni"
Duray 1935 októberében térhetett végleg haza a Szentendrén teljesített katonai szolgálatból. A következő néhány hónapban soha nem látott intenzitással kezdett dolgozni. A hosszú keresés után megtalált témakör, a Derkovits-kiállítás inspiráló képei és a módszeres gyakorlás után egyre biztosabbá váló manuális képességek megalapozták egy új korszak lendületes nyitányát. Önéletrajzában maga is kiemeli pályájának ezt a periódusát: "Rövid, bizonytalan keresés után az addig visszafogott energiák felszabadultak bennem, s tanulmányok helyett képeket kezdtem festeni."[…]
A Tavaszi Szalonon bemutatott hat múzeumi rangú kép nem csupán a Szinyei Társaság díját érdemelte ki, de a sajtóban is komoly visszhangot keltett. Valamennyi kritikus kiemelten foglalkozott Duray szereplésével, sőt a kor három jeles művészeti írója, a Derkovits hatását említő Ybl Ervin és Péter András, valamint a bernáthi előzményeket hangsúlyozó Elek Artúr egyaránt a kiállítás legfontosabb darabjaiként jellemezte a festményeket.
